Egyszerűen bementem az ebédlőbe. Normál tempóban sétáltam, így volt időm körbenézni még egyszer. Bármikor beléptem ide, egyből elállt a szavam. Tetszett a csillár a 20 m-es asztal fölött. Körbe mindenhol régi, gyönyörűen kifaragott faszékek. A teremben körbe márványoszlopok sorakoztak, körülbelül 7 m-re egymástól. Némelyik között volt egy-egy kép. Nagy embereket ábrázolt. Volt egy nagy hely az egyik festménynek. Azt mondták, oda az uralkodó kerül. Az apám volt rajta. Még régebben azt mondta, hogy következőleg én kerülök rá. Ezért csináltak rólam minden évben egy portrét.
- Aiera, ezt a ruhát véletlenül nem Anyád adta oda neked? – kérdezte meg apám. – Ha jól emlékszem, ezt viselte az első találkozásunkkor. - Ránéztem, és láttam, hogy büszke rám. Bár azt passzolom, hogy miért.
- Igen. Itt volt, vagy még itt van, de ő adta oda nekem, hogy viseljem. Nagyon szép ruha. - feleltem neki. Végül is szeretem apámat. Mindig gondoskodik rólam.
- Nagyon jól áll. - felelte végül egy kis szünet után. - Ülj le Alexshander mellé! Szeretném megbeszélni veletek a dolgokat. – Fogtam magam és leültem mellé. Kihúzta nekem a széket. Alám is tolta. Meg addig nem ült le, míg én el nem helyezkedtem. Igazi úriember. Nagyon rendes volt. Odafordultam hozzá, hogy mondjak egy köszönömöt, de ő is rám nézett, így láthattam a gyönyörű két szép zöld szemét, ami persze illett is a fekete, csillogó hajához. Annyira magával ragadott az a mély, világoszöld szempár, olyan neonzöld lehetett, hogy azt is elfelejtettem, hogy mit akartam tenni.
- Hercegnő, milyen szép ma, ha szabad megjegyeznem. Jól áll a kék szeméhez meg a gyönyörű, hosszú hajához. - Bókolt nekem Alexshander. Nem csak a szeme meg a haja volt elképesztő. A hangja is. Egyszerűen magával ragadott. Teljesen elvesztem benne.

<< Előző fejezet | Következő fejezet >>