Nem tudom, megtörtént-e, lehet, hogy csak álmodtam az egész beszélgetést. Egy puha ágyban feküdtem. Közben David és Sasha hangját hallottam. Valamiről beszélgettek, igaz, nem minden szót értettem. 
A fájdalom a bal karomban kiszívta az agyamból az értelmet.
- Miért te? Miért állított meg téged? Meg a dombról miért utánad kiáltott? - David hangja lehetett. Mintha megsimította volna a fejemet. - Sokat változtál, igaz-e? – Csalódottság keveredett a boldogsággal a hangjában.
- Nem tudom, miért tehette. Meglepett az egésszel. Ahogy hirtelen átölelt. Tudod, boldog voltam. – Sasha volt az. Miért teszik ezt velem? – Tudod, ugyanazt éreztem, amikor fenn a dombon odarohant hozzád. Nem ismerem régóta. Csak két hete. Ebből is, mint látod, már több, mint egy hetet átaludt. De amikor felkaptad és megpörgetted a levegőben. Az a mosoly az arcán. Összeszorult tőle a szívem. Látni akarom, és nem csak azt akarom, hogy simán mosolyogjon rád vagy bárki másra, tőlem legyen ilyen vidám. De te fontosabb vagy neki, te tudod, mit kell tenni azért, hogy mosolyogjon. Te régebb óta ismered, mint én. Sokkal többet tudsz róla, de tudd, én is meg akarom ismerni. Minden kis részletet tudni akarok róla. – Éreztem, ahogy megfogta a kezemet, és egy csókot nyomott a kézfejemre. Bizsergést éreztem azon a helyen, ahol az ajka hozzáért a bőrömhöz.
- Kedvel téged… - nem tudom mi lehetett a folytatás, mert ekkor belépett a szobámba anyám.
- Magunkra hagynátok? – kérdezte. A két fiú szó nélkül kiment, majd becsukták maguk mögött az ajtót. - Aiera, kicsim, hallasz? – kérdezett engem. Megremegett a szemem és nagy nehezen kinyögtem pár szót, amiből anyám is könnyen rájött a dolgok kimenetelére.
- A karom… - köhögtem, majd nekiálltam a folytatásnak – a pecsétnek… - nyeltem egyet, majd ahogy beszédre nyitottam a számat, elkezdtem még jobban köhögni. Anya segített felülni, és épp mikor sikerült, hirtelen egy kisebb adag vért köhögtem fel.
Felkiáltottam a hirtelen előjött fájdalomtól.

<< Előző fejezet | Következő fejezet >>