Ott voltunk az edzőcsarnok bejáratánál. Felkötöttem a hajamat, hogy ne zavarjon. Magam sem tudtam, mire is készülök, de úgy éreztem, jó móka lesz. Kezdek félni magamtól, nem vagyok én ilyen!
- Ülj fel a lelátóra! - utasítottam Sashat.
- Mire készülsz? – kíváncsiság tükröződött vissza hangjából, de azért indult a lelátó irányába, míg én a kapitányt kerestem szemeimmel. Kiskoromban is ő volt a kapitány. Beszélni akartam vele. Meg is találtam. Kimagaslott a többi katona közül. Borostás állát vakargatta, és közben szidta az újoncokat. Odasétáltam hozzá, és csak vártam, hogy észrevegyen. Mikor kiskoromban lejártam ide, ő tanított verekedni pusztakézzel. De szerintem meg az erőm és a reflexeim segítettek. Szerencsémre nadrág volt rajtam, és a hirtelen összefogott barna, hosszú lófarkammal talán még el is mentem fiúnak. Egyre több és több kíváncsi tekintett szegeződött rám. Ezt a kapitány is észrevette, és rám nézett. Szembetűnő volt a magasság köztünk. Jóval magasabb volt nálam. Ő olyan két méter fölött járt, míg én csak százhetven centi voltam.
- Jó napot, kapitány! – köszöntem rá. Ránéztem, és elmosolyodtam. Hirtelen elkezdünk nevetni. Mint akik olyan régóta ismerik egymás. Ez így is volt. Ő volt az egyetlen, aki nem ijedt meg az erőmtől. Ő edzett engem mindvégig. – Jöttem edzeni. Most nincs társas edzés? – furcsán tekintett rám addig, míg meg nem látta a karomon a tetoválást. Rámeredt egyenesen, de leesett neki, hogy mi van.
- Pont most akartunk nekiállni. Igazából arra gondoltam, hogy kihívások lesznek. És te kezdesz! – mutatott rám. Gyorsan körbefordultam és végigtekintettem az újoncokon. Kihívást kerestem. Valaki, aki talán izgalommal tölt el harc közben. Akivel a harc nem csak fél percig tart. Meg is találtam az emberem.
Egy magas, testes srác volt az. Nagyon nagyra lehetett magával, mert mikor meglátta, hogy méregetem, egyből kihúzta magát.
- Te, ott! – mutattam rá. – Párharc. Bár, ha akarod, foghatunk kardot. – láttam gondolkodott.
- Oké! Karddal harcolunk. – mondta mély hangján. Fel is kapott egyet és odasétált elém. A többiek szétszéledtek és körbe álltak. – Te nem fogsz kardot? – kérdezte a srác. - Jobb szeretem az ökölharcot. Főnök, lehet így harcolni? – kérdeztem meg a kapitánytól.
- Tudom, hogy ha nemet is mondok, úgyis eldobod már az elején a kardot. – mosolygott rám. – Harcosok, felkészülni! Harc! - Régen hallottam már ezt a szót.
Az ellenfelem egyből támadott. Először fejre támadt a nehéz karddal, én meg csak egy lépéssel hárítottam. És így tovább támadt. Nyakra, lábra, még szúrni és megpróbált, de én mindig csak egyet léptem hátra. Cseppet sem fáradtam. Olyan volt a küzdelem, mintha táncolnék. Tetszett az egész. Hogy az küzdőfél fárad, én meg csak mosolyogtam. Már-már nevettem, mikor hirtelen megvágta az arcomat. Csak éppen felsértette a bőröm.
- Mi a… – kezdtem volna bele. Gyorsan letöröltem az arcom én elkezdtem vizsgálni a kezem. Közben az küzdőfél még mindig támadt. Pont időben ugrottam el a támadása elől. Lenyaltam a kezemről a vért, majd elvigyorodtam. – Azt hiszem, most már harcolhatunk! – vigyorogtam gonoszan. A vér íze a számban szétolvadt, felpezsdítve az egész testem. A testem előregörnyedt, majd szó szerint vicsorítottam. A szemem felizzott, és mindent erősebben láttam. Éreztem, ahogy folyik le az ellenfél homlokáról egy izzadságcsepp. Hallottam, ahogyan gyorsabban szedi a levegőt. Ezek után én támadtam. Előrelendültem, mint egy vadállat. Mint egy gepárd, oly sebességgel szaladtam felé.
- Fogjátok le… - a kapitány nem merte kimondani a nevem. Azzal csak olajt önt a tűzre. – az újoncot. – végül így döntött, hogy ő foghasson le.
De én már odaértem elé. Megfogtam a karját, és kicsavartam, úgy, hogy elejtette a kardját. Az hangos csattanással verte fel a port a földről. Egy nagyot ütöttem a hátába, majd mikor a földön hevert, felemeltem, pedig jóval nehezebb volt, mint én. Az arcába vigyorogtam.
- Nem voltál nehéz ellenfél, kösz a harcot. – Majd lefejeltem teljes erőből. – Köszönöm a… - hirtelen még felkelt. – Azt hiszem, ez még nem volt elég neked. – Gyomorszájon vágtam még egyszer, majd az orrát is megtérdeltem párszor. Közben a többiek megpróbáltak szétválasztani minket, de én élveztem azt, hogy szétverhetem. Az adrenalin száguldott a véremben. Elkezdtem nevetni a gyönyörtől. Nagy nehezen felkecmergett a földről, és lanyhán ütni akart, mikor rám dőlt. A többieket csak álltak, és rémületükben mozdulni sem tudtak. A kapitány meg jött felém, de még ő is félt attól, hogy megtámadom. Én viszont csak a pasasra figyeltem. Megtámasztottam egy kézzel, és elkezdtem sorozni a gyomrát. Teljesen ki volt ütve, de én még az adrenalintól, amit már réges-rég nem éreztem, csak tovább ütöttem.
- Aiera! Aiera, azt mondtam, hagyd abba! – a kapitány szólongatott engem, és próbált lefogni. – Hercegnő! – ordította a fülembe. – Hercegnő, kérem térjen észhez! – Hirtelen megálltam. Elkezdtem szaporábban szedni a levegőt, és közben hallottam, hogy a többi újonc arról beszél, hogy én ki vagyok. Becsuktam a szemem, és átkoztam magam. Sejthettem volna, hogy ez lesz! Hogy a jóslat a legrosszabbat fogja kihozni belőlem. A szám elé kaptam a kezem, és térdre estem. Végül annyira elengedtem magam, hogy nekidőltem a kapitány lábának.
- Sajnálom. – mondtam, majd megfordultam, és elsiettem. Először csak sétáltam, de utána egyre csak gyorsabban és gyorsabban mentem, míg el nem kezdtem futni.

<< Előző fejezet | Következő fejezet >>