Ahogy elkezdtem kifutni a csarnokból, az ajtónál beleütköztem Sashaba. Megfogta a karom, és magához rántott, majd szorosan átölelt.
- Fantasztikus voltál! Egyszerűen csodálatos volt, ahogyan puszta kézzel leverted. – mondta, és tovább ölelt. – Szeretlek!
- Azt hiszem, még senki se mondta rám, hogy csodálatos. Mindenki csak undorítónak találta, ahogyan küzdök, de köszi. – feleltem neki. Zavarban voltam. Csak a kapitány dicsért meg, mikor verekedésre került sor. Édesapám csak a háttérből figyelt, míg anya engem szidott. Apát nem különösebben zavarta, hogy a lánya szeret verekedni, hogy egy kicsit fiúsabb vagyok, mint a többiek. Anya próbált jó modorra nevelni, ezt meg is kapta, mikor elzárták az erőmet. Azután többé-kevésbé, inkább kevésbé, de engedelmes voltam. Ha meg kellett jelennem valahol, megtettem, de azután semmire sem tudtak rávenni. Ebédelés az egyik tábornokkal, vagy egy nagy estély, ahol kiöltözve kell megjelenni, és kedélyesen eltársalogni a többi emberrel, akikhez nekem csak annyi közöm volt, hogy apám vagy anyám egyik talpnyalója volt. Ezeket mind kihagytam, vagy csak 2 percre megjelentem, és utána el is mentem onnan. Nem voltam egy társasági patkány, inkább olvastam.
- Aiera, gyere velem, hadd meséljek valamit! – szólt hozzám Alexshander. Nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, és elindultam utána.
<< Előző fejezet | Következő fejezet >>
|