Hirtelen arra ébredtem, hogy már dél is elmúlt. Az erkélyen feküdtem, és közben hallottam, ahogy bent keresnek az emberek. Hirtelen úgy éreztem, el akarok menekülni innen, és átgondolni a dolgokat. Gyorsan felálltam a korlátra, és onnan néztem széjjel. Gyönyörű táj terült el alattam. Láttam a Nagy tölgyfát a dombon. Láttam a közelben elterülő várost. Messzire elláttam, és mindent magaménak tudhattam. Egyszerűen gyönyörű volt.
Hirtelen kivágódott mögöttem az ajtó.
- Aiera, hát itt vagy? – kérdezte hirtelen apám. Szinte egyből elkomolyodott az arca. – Mit csinálsz a korláton? Ugye nem… – kimondani sem volt ideje, én már repültem is egy szaltó kíséretében lefelé, közben ezt kiabáltam fel apámhoz:
- A válaszom igen! – és ezt nem csak amiatt mondtam, mert nem akartam senkit sem megbántani. Így is gondoltam.
Igaz, most is csak a másodikról ugrottam, de most könnyebb volt, mert nem volt semmi a kezemben. Ahogy földet értem, egyből elkezdtem szaladni. Szerencsére tegnap este nem öltöztem át, így nadrágban voltam, meg egy ingben. Igaz, az ing egy kicsit sáros volt a küzdelmek miatt, mivel a héten esett, én meg ott edzettem. Az istálló felé rohantam, mert ott voltak a köpenyek, amikben könnyen el tudtam rejtőzni.
A városba készültem, és nem akartam nagy feltűnést kelteni. Gyorsan felkaptam egy köpenyt, és a csuklyát jól az arcomba húztam. Tisztában voltam vele, hogy így teljesen fiúnak fognak nézni, de ez is volt a célom.
Piaci nap volt, így nem vettek észre, ahogy ott barangoltam a többi vevő között. Bár én csak egyenes mentem, néha ki-kikerülve egy-két embert, de tetszett a zaj magam körül. Mosolyogtam magamban, és élveztem, hogy itt nem veszik észre, hogy én nem csak egy idegen vagyok, de mégis része voltam a közösségnek. Nem bántak velem különlegesen, és nem néztek különcnek sem. Egészen addig, míg valaki meg nem fogta a karomat, és nem súgta azt a fülembe, hogy:
- Hercegnő, jöjjön velem. – Gyorsan lépkedett, és egy sikátorhoz vezetett, de nem féltem, mert tudtam, hogy ki is az, aki elráncigált. – Hercegnő, maga meg mit keres itt? – szegezte egyenesen nekem a kérdést Dóri. – Tudja, hogy kíséret nélkül nem hagyhatja el a kastélyt! – próbált egyből leszidni, de én csak átöleltem jó szorosan, végül is nagyon szerettem őt, és nem csak a finom kajái miatt. Tényleg szerettem, ha tehettem, lejártam hozzá, és ő mindig szívesen fogadott.
- Látod, nem vagyok egyedül! Te is itt vagy velem. Szóval, mit eszünk vacsorára? – kérdeztem tőle, és megpróbáltam belelesni a kosarába.
- Már rég azt főzném, ha édesapád nem jelentette volna be, hogy eljegyzési parti lesz az éjjel, és készüljek rengeteg étellel! – mondta.
- De csak most mondtam neki, hogy benne vagyok az esküvőben! – mondtam neki megdöbbenten, mert hát ténylegesen azt hittem, hogy az eljegyzési parti holnap lesz, vagy még később. – Jól átvert, még engem is. –jöttem rá közben. – Biztos volt benne. Teljesen átvert. Tudta, hogy igent fogok mondani. - fakadtam ki, és már majdnem kiabáltam, mikor láttam Dóri arcán, hogy ez nem lenne jó ötlet. Kinéztem a tömegre, és Sashat láttam a szemeim előtt elhaladni. Egyből kirontottam az utcára, és csak annyit mondtam Dórinak, hogy otthon találkozunk.
Utol akartam érni, de sietős dolga lehetett, így inkább meglapultam a tömegben, és úgy követtem. Már-már kezdtem szem elől veszteni, amikor megláttam, hogy betér egy fogadóba.
Kíváncsiság lett úrrá rajtam. Még jobban az arcomba húztam a csuklyám, és követtem. Bent sörszag ütötte meg az orromat. Megpróbáltam valahogy elviselni, és követtem Sashat. Az egyik asztalhoz ült le, aminél már ültek. Megpróbáltam elhelyezkedni mellettük úgy, hogy ne vegyenek észre, de még is halljam azt, amiről beszélnek.
- Látod, a király mily’ ostoba. – felkaptam a fejem. Tudtam, hogy aki beszél, az nem más, mint Hell Lucas gróf. - Könnyű volt elhitetni vele, hogy te csak a lánya kezére pályázol. Na meg a lánya. Nagyon jól játszottad a szereped, fiam. Pár kedves szó, csupa nyálas szöveg, és milyen hamar bedőlt neked. – közben megveregette a fia vállát. Kedvem lett volna fejbe rúgni, vagy itt helyben kipofozni belőle a lelket, de csak csendben maradtam a helyemen.
- Köszönöm, apám! – felelte csendesen Alexshander.
- Így már könnyű lesz megszereznünk a trónt! – nevetett fel az idősebb, és belekortyolt a sörébe.
Remegtem a dühtől. Nem hittem el, hogy ilyen könnyen át tudtak verni. Leginkább az zavart, hogy megtévesztették apámat. Nem hittem a füleimnek és a saját szememnek sem. A trónt akarták, és milyen mocskosan akarták megszerezni!
- Oh, édesem, egyedül vagy? - jött oda hozzám három fickó, és helyet foglaltak volna, mikor én hirtelen felálltam. El akartam tűnni onnan, minél gyorsabban. – Akarod, hogy meghívjunk egy italra?
- Kösz, de nem kell. Most, ha megbocsájtasz... – mondtam, és már mentem is volna el, de az egyikük megragadta a karomat, és erősen megszorította.
- Pedig olyan helyes vagy. – nézett be a csuklyám alá. – Szívesen eljátszadoznánk veled! – mondta, és már le akarta rántani a csuklyámat.
- Én is szívesen eljátszadozom veletek! – feleltem neki, és már magához rántott volna, mikor megfogtam azt a karját, amivel az én kezemet szorította, és hirtelen lecsaptam a földre. A másik kettő meg se bírt mozdulni a döbbenettől, mire én oda értem hozzájuk. Az egyiket fejbe rúgtam, majd a másikat gyomorszájon. Sikeresen 2 különböző asztalra estek. Tudtam, kár lenne így itthagyni ezt a fogadót, így annak, akié volt a hely, fogtam, és odadobtam azt a tarsolyt, amiben a pénzem volt, és csak azt mondtam neki, hogy:
- A kártérítés.
Nagy, kerek szemekkel nézett rám, de én amint csak tudtam, elhúztam onnan a csíkot. Láttam, hogy Alexshander engem tanulmányoz. Gyorsan lehajtottam a fejem, és átkoztam magam amiatt, hogy kivillantottam a karomat, mert a pecsét halványan még látszott.

<< Előző fejezet | Következő fejezet >>